A telefon

Béla szerelmes lett. Nagyon szerelmes. Olyannyira, hogy barátai gyakori figyelmeztetése ellenére minden ésszerű határt túllépve a szíve által irányított cselekedeteivel gyakran fejcsóválásra késztette környezetét. A huszadik század utolsó éveiben jártunk és a modern életfelfogás által mozgatott mindennapi rohanásban egy-egy ilyen eset talán már csak a mai emlékezet jótékony hálójában szépül meg. Mindenesetre tanulsága máig ér, bár a technika fejlődése miatt a végkifejlet esetleg kissé furcsának tűnhet.

Főhősünk tehát közel tíz esztendeje szerelmesedett bele Tündébe. Szerette kedvességéért, aranyos csacsogásáért, naiv életszemléletéért. A lány gyönyörű szeme bogarát nézve Béla mindahányszor reménykedve kutatta tekintetében a viszontszerelem apró jeleit. És mivel nemigen lelte ott meg azokat, bizony sokszor töltötte el szívét a szomorúság életet sanyargató fájdalma. De a remény halvány szikrája tovább éltette szerelmes gondolatait. Egy-egy mozdulatba, Tünde néhány mondatába kapaszkodva bíztatta magát, hogy egyszer, talán …

Gyakran beszéltek telefonon. A fiú naponta hívta fel hevesen dobogó szívvel. Akkortájt még a vonalas telefon volt túlsúlyban, a mobilkészülékek gyorsabb elterjedése talán történetünk végét is megmásíthatta volna. Az asztali készüléken keresztül folytatott csevelyek azonban egyre több alkalommal facsarták ki Béla reménykedő szívét. A lány – bár soha nem mondta – érezhetően egyre ritkábban akart találkozni vele. Különböző átlátszó okokra hivatkozva mondott le közös programokat, többszörösen egyeztetett találkozókat. Sejtette ő, hogyne sejtette volna a letaglózó valóságot. A szíve mégsem engedte, hogy a száj kimondja az ész által valahol mélyen felfogott igazságot. Reménykedett.

Akkor este is telefonált a fiú. Néhány pillanat múlva már érezte a lány fájóan unott hangjából, hogy ezúttal sem kap majd sok szívderítő szót. A magyarázkodások, kelletlenül odavetett válaszok között néhány leplezetlen ásítás is fájdalmas dübörgésnek hatott a vonal ezen oldalán. Aztán Tünde hírtelen azt mondta, hogy csengetett valaki és majd visszahívja. Béla ugyan nem hallott csengőhangot, de nagyot nyelve elbúcsúzott. Kezdett nagyon csúnyákat gondolni, ám perc múlva csörgött a készülék, a lány visszahívta!

Igaz, csak azért, hogy elmondja: most el kell mennie hazulról, nem tud tovább beszélgetni. Aztán elköszönt. Béla elgondolkodva meredt maga elé, kezében a telefonhallgatóval. Furcsa süketséget és apró zajokat hallott benne. Majd Tünde távoli hangját fedezte fel a kagylóból: „Tudod, édesem, vissza kellett hívnom azt a hülyét, így legalább ma már nem csörög ide. Gyere, csókolj meg!”

Hősünk arcából egy pillanat alatt kiszökött a vér. Éppen egy hete múlt, hogy kollégája felhívta telefonon és a beszélgetés után nem szakadt meg a vonal.

A hívó fél akkor is rosszul tette vissza a kagylót!